Kovács Jánost pontosan reggel 6 órakor ébresztette  órája (made in China).

Amíg a kávéfőzője (made in China) a reggeli  kávét (product of
Brasilia) csepegtette, lezuhanyozott, a hajszáritóval  (made in Taiwan) megszárította a haját, a villanyborotvájával (made in  China) megborotválkozott. Egy pólót (made in India) és farmert (made  in
Singapore) húzott. Lábait sportcipőbe (made in Korea) bujtatta.  A kenyérpirítójából (made in Philippines) kinyert pirítóst  reggelizett, majd menedzserkalkulátorán (made in Mexico) megnézte  aznapi feladatait. Az óráját (made in Switzerland) beállította a rádió  (made in China) alapján, beült autójába (made in Germany) és mint  már hónapok óta, álláskeresésbe fogott. Az ismét eredménytelen nap  végén János hazament, papucsot (made in China) húzott, fogott egy üveg  bort (made in France) és bekapcsolta tévéjét (made in Japan). Amíg a  brazil sorozatot nézte, elgondolkodott, miért nem talált ma sem egy  jól fizető magyar munkahelyet...



Napi gazdaságtan,  egyszerűen.



"Made in China" - olvashatjuk nap mint  nap.

Cipőnket, ruhánkat, elektronikai berendezésünket, sőt lassan már  a gyerekünket is Kínában csinálják.

Az a tény, hogy ezek a roppant  ízlésesen és igényesen elkészített termékek általában az első használat  után tönkremennek, végtelen örömmel tölthet el minket, hiszen az újabb  termék megvásárlásával ismét hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a kétmilliárdnyi  szorgos kéz egyike félmaréknyi rizs értékű fizetéssel teljen meg. Azonban  mielőtt még elérzékenyülnénk saját magunk önzetlen jóságától, nézzünk szét  egy kicsit a környezetünkben.

Nézzük meg, miért lett munkanélküli  Kati néni, a varrónő, miért lett

34 évesen rokkantnyugdíjas a Feri,  miért akasztotta fel magát a gazdálkodó Józsi bá', vagy miért turkál ott a  kukában az a büdös hajléktalan?





Nem a kínaiak miatt,  hanem miattunk. Mert spórolunk. Mert azt hisszük, hogy  spórolunk.

Nem nézzük, kaviár vagy kutyaszar van e az üvegben, azt  vesszük meg, amelyik két forinttal olcsóbb. Legszívesebben saját anyánkat  is eladnánk és vennénk helyette egy akciós  energiatakarékos takarítógépet. Mert az kevesebbet fogyaszt.

Kati  néninek soha sem fájt a foga a munkanélküli segélyre. Nem is kapott belőle  egyetlen fillért sem, míg működött a varroda.

Azonban hiába varrtak  szép és jó minőségű ruhákat, nem kellett az embereknek. A takarékoskodók  számára túl drágák voltak a kínaiban és turkálóban kaphatókhoz képest, a  menők pedig csak nem vesznek meg olyat, amire nem az van ráírva, hogy  London. Így aztán hamarosan érkezett egy udvarias német úriember, aki  nagylelkűen megvásárolta a gyárat. Azon persze nincs mit csodálkozni, hogy  szép lassan csődbe ment a varroda, hiszen a német már régóta foglalkozott  ruhákkal Németországban is.

Érthető, nem akart konkurenciát saját  magának.



Feri kőművesnek tanult. Olyan szép egyenes falat  tudott rakni, hogy még az igazgató is csodájára járt. Dolgozott itt-ott  feketén, de normális munkát sehol sem talált. Miért is lenne szükség  kőművesre, ha építkezés is csak ritkán van? Így aztán egyik barátja  tanácsára leszázalékoltatta magát.

Félreértés ne essék, még mindig  fél kézzel pakolja a negyven kilós betongerendákat, de valamiből meg kell  élni.



Józsi bá' nem volt depressziós, nem volt szerelmi bánata,  csak tíz millió forintos adóssága. Nem. Nem ivott, nem játékgépezett.  Sokkal

rosszabb:

teheneket tartott, és gabonát termesztett.  Azért kellett a pénz, hogy gazdasági épületeket építsen, gépeket vegyen. De  nem kellett az embereknek a gyógynövényt legelő teheneiből fejt finom tej,  mert inkább a bevásárlóközpontban kapható reggeli italnak becézett  hulladék anyagokból készült kotyvalékot itták. Istenem, olcsóbb volt.  Meg egészségesebb is, hiszen Józsi bá' is a tej miatt halt  meg.



Fúj, büdös hajléktalan, hogy lehet ide engedni az utcára,  rontja a városképet, elriasztja a turistákat, összehugyozza a padokat! Igen  ám, de a büdös hajléktalan nem egy természeti jelenség. Nem  valami varázslat következtében keletkezett, hanem rendes átlagos  emberből vált büdös hajléktalanná.

Hiába kergetjük el, zárjuk be, ha  nem látjuk, akkor is büdös hajléktalan marad. És még mi sértődünk meg, ha  az alamizsnánkat piára költi.

Ha egy tíz éve totálkáros autóba  eszeveszettül öntözzük a benzint, majd megpróbáljuk beindítani, van-e  értelme megsértődnünk azon, hogy a járgány nem akar normálisan  működni?

Oké, de mi közöm van nekem ezekhez? Jól fizető állásom van, új  kocsim és szép lakásom.

Ez igaz, viszont egy kicsike kis közöm mégis  van. Méghozzá az, hogy ez az egész mind-mind miattam  van.



Ugyanis ha a Kati néni által varrt ruhát veszem meg, nem  megy tönkre a varroda és neki is megmarad a munkahelye.

És ha Kati  néninek megmarad a munkahelye, össze tud gyűjteni annyi pénzt, hogy  építtessen Ferivel még két szobát és egy fürdőszobát  a szoba-konyhájához.

Így Ferinek sem kellene a rendes fizetés  helyett a kevéske rokkant nyugdíj.

Ráadásul ha Józsi bá' által termelt  tejet iszom, nem csak egy halottal lenne kevesebb, de még egy büdös  hajléktalannal is, aki régen a mezőgazdaságban dolgozott, és akit most is  alkalmazna Józsi bá'. Így a büdös hajléktalan már nem lenne se büdös, se  hajléktalan.

És hogy nekem ebből még hasznom is lenne?

Nem  meglepő, hiszen ezt a sok szerencsétlent mind az én adómból tartja el az  állam, így ha dolgoznának, nemhogy nem kerülnének semmibe, de még ők is  bevételt jelentenének az országnak.

A több bevételből pedig több utat,  iskolát, parkot, templomot, uszodát és kórházat lehetne építeni, ami  számomra is egyértelműen hasznos lenne (ám többet is lehetne belőle lopni,  ami persze koránt sem lenne hasznos).



Ezek után érdemes  elgondolkodni azon, hogy vajon az a termék olcsóbb-e, amelyiknek kisebb  szám van az árcetlijén, vagy az, amelyikre az van ráírva, hogy "Made in  Hungary."